2. fejezet

Emmeline-nal aznap különlegesen furcsa dolog történt: felfedte kilétét az ő védelmezője (ezeket a hangokat összefoglaló néven nevezzük védelmezőknek. Persze Emm nem tudta, hogy ez a valami őt védelmezi - csak annyit tudott, hogy hallja, de nem látja.), ami nagyon különlegessé tette a lányt - a világon csak 7 embernek van ilyen kísérője; minden egymilliárdodiknak.
'Még nem mondhatok neki sok mindent. Nagyon az elején vagyunk. Még a végén később nem lesz, miről beszélgessünk!', gondolta a Hang. A vicces dolog az, hogy Emm akármit gondolt, a Hang mind meghallotta. Ezzel ellentétben a Hang gondolatairól a lány semmit nem tudott. Bizony, még a Hangnak is vannak gondolatai. Jogosan merül fel a kérdés, egyáltalán mik azok a Hangok? Sajnos még várnod kell a válaszra. Csak úgy, mint Emmeline-nak.
'Szóval hallgatsz. Vagy úgy. És ha megpróbálnám erőszakkal kiszedni belőled azt, amit tudni akarok..?' Emmeline kezdett kissé mérges lenni. A Hang halkan elnevette magát.
'Mégis hogy akarsz erőszakot alkalmazni ellenem? Belém szúrsz egy kést, vagy elkezdesz csikizni? Drágám, gondolkodj már, ennél okosabb vagy! Hogy gondoltad, hogy képes vagy megkínozni?'
Emmeline pont erre a válaszra számított.
'Hát valahogy mentálisan. Valami olyanra fogok gondolni, ami neked biztos nem tetszik. Valami erőszakosra. Mert ugye te mindent hallasz, amit én gondolok. És azt mind hallani fogod. És ugyebár a füledet nem foghatod be, hogy kizárd a gondolataimat. Vagy talán tévedek?'
'Mint már mondtam, tökösebb vagy, mint gondoltam, és nem tévedtem. Igen, ez megoldható lenne - de mégsem az. Gondolhatsz bármit, nem fogok semmi fontosat elmondani, amíg nincs itt az ideje. Megpróbálkozhatsz terved megvalósításával, de egy idő után vagy megunnád, vagy belefáradnál. Nem lehet engem befolyásolni, sehogyan.'
Emmeline-ban kezdett derengeni egy gondolat, amit szerencsére rögtön felfogott, így nem kellett végiggondolnia, ezért a Hang nem hallhatta meg.
A lány hallgatott. Legalább is, a Hanghoz nem szólt. Egy szót, egy gondolatot sem intézett felé. Úgy tett, mintha nem is tudna a létezéséről, úgy viselkedett, mint körül-belül 2 órával azelőtt, mikor még el nem tudta képzelni, hogy valaha is annyira őrült lesz, hogy egy hanghoz fog beszélgetni. Akármit mondott neki a Hang, Emmeline nem válaszolt. Csak figyelt a történelem órára, a tanárra, ahogy az magyarázott, és kiosztotta a megoldandó feladatokat. Szerette a történelmet, így még könnyebb volt kizárnia a Hangot.
'Így majd egyszer csak megunja, hogy nem beszélgetek vele.', gondolta. Tudta, hogy a Hang ezt is hallotta, és tudta, hogy válaszolni is fog.
'Hahaha haha ha. Mondtam, hogy sehogy nem fogsz kiszedni belőlem semmit, akármivel próbálkozol. De azért csak hajrá, sok szerencsét.'
Emmeline ezután csöndben maradt. Csinálta a történelem feladatot, és azon gondolkodott, milyen is lehetett az Észak- és Dél-Amerika között zajló polgárháború 1861 és 1865 között.

1. fejezet

Emmeline korán kelt aznap reggel. Csak mint minden reggel. Fél hatkor már készen állt arra, hogy elinduljon az iskolába - ahol természetesen Ő is ott lesz.

Emmeline egyszerre érzett izgalmat, és fájdalmat; izgatott volt, mert újra láthatta, fájt neki, mert nem lehetett az övé.

Egyre jobban szerette. Nem tudta elképzelni, hogy kettőjük kapcsolata így kell véget érjen. Mint egy szép szerelmes film, befejezés nélkül. Csak épp a főszereplők soha nem lehettek egymáséi.

‘Bonyolult’, gondolta, és inkább azon kezdett filózni, hogy is kell megoldani egy másodfokú egyenletet. Matek dolgozat várt rá aznap.

Már a buszon ült, amikor megint eszébe jutott Ő. És mivel fülében fülhallgatóval utazott, az épp akkor szóló zene még szomorúbbá tette.

Nem, nem szomorú volt. Nem ez a jó szó. Inkább csalódott.

‘Nem’, gondolta, ‘erős vagyok. Nem engedhetem, hogy így elrontsa a napjaimat’. Alapvetően egy derűs, életteli, boldog lány volt.

‘Ha továbbra sem tudom kiverni a fejemből, és azon gondolkodok, mi lett volna, ha, előbb-utóbb beleőrülök.’

‘Jól gondolod’, szólalt meg egy hang. Mintha a mögötte lévő ülésről jött volna. Emmeline felállt és hátranézett. Az ott ülő középkorú nő értetlenül nézett vissza rá. Emm visszaült. ‘Áh, már hallucinálok is. Ez fantasztikus.’

‘Miből gondolod, hogy hallucinálsz?’ Újra a Hang.

‘Jesszusom, asszem már megőrültem’. Emmeline kezdett megijedni.

‘Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem’. A Hang túl bőbeszédűnek bizonyult.

Emm elkezdett gondolkodni. Nem akart hangosan beszélni, mert mindenki hülyének nézte volna. Ezért, a Hangnak intézett választ kimondta az agyában: ‘Mi ez? Ki vagy te? Egyáltalán tényleg létezel, vagy...?’

A Hang nem hagyta, hogy Emm befejezze a mondatot.

‘Létezem. Szerinted? Jobban mondva, nem. Hidd el, nekem is furcsa volt, mikor megéreztem, hogy hallasz.’

Emmeline nem hitt a fülének. Pontosabban az agyának, mert nem hallotta, inkább érezte a Hang jelenlétét és válaszait.

‘Szóval nézzük: nem létezel, de ismersz engem eléggé ahhoz, hogy tudd, mi nyomja a szívem. Igazam van?’ Emmeline óvatosan próbálta kiszedni a Hangból azt, hogy mi is ő valójában, és mi a fenéért hozta rá a frászt.

‘Eddig jó. Folytasd csak’, felelte a Hang. Emmeline valahogy nem ezt a választ várta. Ezért tovább próbálkozott, előtte viszont kibámult a busz ablakán, hogy lássa, merre is járnak. ‘Van még idő’, gondolta.

‘Bőven. Úgyhogy folytasd’, így a Hang.

‘Na várjunk, te most mindent, amit gondolok, hallasz?’ Emmeline egy kicsit felháborítónak találta ezt, tekintve, hogy azt sem tudta, ki, vagy mi az, ami lesi minden gondolatát.

‘Természetesen’, hangzott a felelet.

‘De mi vagy te? És miért csak most bukkantál fel? Eddig hol voltál? És mi a célod? És...’ a Hang beléfojtotta a szót.

‘Nyugi, bogaram, picit sok a kérdés’, felelte a Hang. Ennek hallatán kikerekedett Emm szeme. Bogaram? Jesszus.

‘Idejében megtudsz majd mindent. De előbb mondd, szereted azt a fiút?’ Nem csak hogy bőbeszédű, de meglehetősen kíváncsi is volt a lény.

‘Umm... Nem. Dehogy is! Miért szeretném? Nem szeretem a kisfiúkat’, válaszolta Emm. Természetesen nem így érzett, de nem akarta, hogy a Hang tudjon róla.

‘Picinyem, nem gondolod, hogy egy parányit alábecsültél? Tudom, hogy szereted. Csak kíváncsi voltam, mit mondasz nekem. Nem akarsz megbízni bennem. És ez jó. Én is ezt tenném a helyedben’. Emmeline kezdte érezni, hogy innentől kezdve nem lesz magánélete.

‘Rendben. Megfogtál. Igen, tényleg szeretem. De akkor most rajtad a sor. Mondd, ki vagy, és mit akarsz?’ Emmeline-nál kezdett betelni a pohár.

‘Mondtam, megtudsz majd mindent időben. Ne légy türelmetlen. Vegyél példát rólam. Mióta megszülettél, arra várok, hogy végre megismerhess, hogy meghallhass. Igaz, csak 15 évig kellett várnom. Azt hittem, még legalább ennyi kell ahhoz, hogy tudomást szerezz rólam.’ Emm már végképp nem értett semmit.

‘Tudod, mit? Inkább maradj csöndben, ha már arra nem válaszolsz, amit kérdeztem.’ A hang kissé megrökönyödött. ‘Tökös vagy. Tökösebb, mint gondoltam. Ez tetszik.’ Kezdett Emm agyára menni a Hang, úgyhogy inkább elcsitította gondolatait az út hátra lévő részére.

A Hang - Prológus

Halihó!
El nem tudjátok képzelni, mennyit filóztam azon, hogy csináljak-e ebből a történetből egy blogot, vagy ne. Végül tessék, mégis a neten kötött ki az írásom. Elég amatőr, de hát valahol el kell kezdeni, nem igaz? ;)
Remélem, azért tetszeni fog, és nem bánjátok majd meg, hogy elolvastátok.
Jó olvasást xxx

Prológus

Emmeline 15 volt. És nem tudta mire vélni a helyzetet.

Csak játszik az érzéseivel? Vagy még Ő maga sem tudja, mit akar?

Emmeline egyetlen dolgot tudott biztosan: a fiú megbabonázta. Nem volt olyan pillanat, hogy ne gondolt volna rá. El akarta felejteni, de nem tudta. Utálni akarta, de nem tudta.

Nem tudott kezdeni semmit.

Tehetetlen volt.

Eközben pedig azon gondolkodott, vajon Ő mit gondolhat most. Mit érezhet? Vajon benne is ilyen mély nyomot hagyott ez a dolog?

Azóta semmi nem történt. Még csak nem is nézett a szemébe. Lehet, hogy titkon Ő is arra vár, hogy Emmeline végre egy újabb beszélgetést kezdeményezzen? Mert Ő is azt szeretné, amit Emmeline, csak nem meri megtenni? És akkor meg miért mondta volna azt, amit mondott?

Túl sok a megválaszolatlan kérdés.

Emmeline azt kívánta, bár tudott volna olvasni a gondolataiban... Az most nagyon jól jött volna neki.

De mivel nem volt, mit tennie, próbált felejteni.

A legrosszabb dolog az egészben az volt, hogy még mindig reménykedett. Érezte a remény parányi szikráját izzani a szívében, és remélte, hogy ez a szikra nemsokára fellángol, és akkor minden megoldódik.

De tudta, hogy nem így lesz. A fiú megmondta: nem akar tőle semmit. Igaz, elég bizonytalan volt, sőt, a fiúk általában nem azt mondják, amit valóban gondolnak.

Ez a tény volt az, ami életben tartotta azt a szikrát Emmeline szívében.

És ez volt az, ami nem hagyta nyugodni.

Tennie kellett valamit.

Sürgősen.