El nem tudjátok képzelni, mennyit filóztam azon, hogy csináljak-e ebből a történetből egy blogot, vagy ne. Végül tessék, mégis a neten kötött ki az írásom. Elég amatőr, de hát valahol el kell kezdeni, nem igaz? ;)
Remélem, azért tetszeni fog, és nem bánjátok majd meg, hogy elolvastátok.
Jó olvasást xxx
Prológus
Emmeline 15 volt. És nem tudta mire vélni a helyzetet.
Csak játszik az érzéseivel? Vagy még Ő maga sem tudja, mit akar?
Emmeline egyetlen dolgot tudott biztosan: a fiú megbabonázta. Nem volt olyan pillanat, hogy ne gondolt volna rá. El akarta felejteni, de nem tudta. Utálni akarta, de nem tudta.
Nem tudott kezdeni semmit.
Tehetetlen volt.
Eközben pedig azon gondolkodott, vajon Ő mit gondolhat most. Mit érezhet? Vajon benne is ilyen mély nyomot hagyott ez a dolog?
Azóta semmi nem történt. Még csak nem is nézett a szemébe. Lehet, hogy titkon Ő is arra vár, hogy Emmeline végre egy újabb beszélgetést kezdeményezzen? Mert Ő is azt szeretné, amit Emmeline, csak nem meri megtenni? És akkor meg miért mondta volna azt, amit mondott?
Túl sok a megválaszolatlan kérdés.
Emmeline azt kívánta, bár tudott volna olvasni a gondolataiban... Az most nagyon jól jött volna neki.
De mivel nem volt, mit tennie, próbált felejteni.
A legrosszabb dolog az egészben az volt, hogy még mindig reménykedett. Érezte a remény parányi szikráját izzani a szívében, és remélte, hogy ez a szikra nemsokára fellángol, és akkor minden megoldódik.
De tudta, hogy nem így lesz. A fiú megmondta: nem akar tőle semmit. Igaz, elég bizonytalan volt, sőt, a fiúk általában nem azt mondják, amit valóban gondolnak.
Ez a tény volt az, ami életben tartotta azt a szikrát Emmeline szívében.
És ez volt az, ami nem hagyta nyugodni.
Tennie kellett valamit.
Sürgősen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése