1. fejezet

Emmeline korán kelt aznap reggel. Csak mint minden reggel. Fél hatkor már készen állt arra, hogy elinduljon az iskolába - ahol természetesen Ő is ott lesz.

Emmeline egyszerre érzett izgalmat, és fájdalmat; izgatott volt, mert újra láthatta, fájt neki, mert nem lehetett az övé.

Egyre jobban szerette. Nem tudta elképzelni, hogy kettőjük kapcsolata így kell véget érjen. Mint egy szép szerelmes film, befejezés nélkül. Csak épp a főszereplők soha nem lehettek egymáséi.

‘Bonyolult’, gondolta, és inkább azon kezdett filózni, hogy is kell megoldani egy másodfokú egyenletet. Matek dolgozat várt rá aznap.

Már a buszon ült, amikor megint eszébe jutott Ő. És mivel fülében fülhallgatóval utazott, az épp akkor szóló zene még szomorúbbá tette.

Nem, nem szomorú volt. Nem ez a jó szó. Inkább csalódott.

‘Nem’, gondolta, ‘erős vagyok. Nem engedhetem, hogy így elrontsa a napjaimat’. Alapvetően egy derűs, életteli, boldog lány volt.

‘Ha továbbra sem tudom kiverni a fejemből, és azon gondolkodok, mi lett volna, ha, előbb-utóbb beleőrülök.’

‘Jól gondolod’, szólalt meg egy hang. Mintha a mögötte lévő ülésről jött volna. Emmeline felállt és hátranézett. Az ott ülő középkorú nő értetlenül nézett vissza rá. Emm visszaült. ‘Áh, már hallucinálok is. Ez fantasztikus.’

‘Miből gondolod, hogy hallucinálsz?’ Újra a Hang.

‘Jesszusom, asszem már megőrültem’. Emmeline kezdett megijedni.

‘Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem’. A Hang túl bőbeszédűnek bizonyult.

Emm elkezdett gondolkodni. Nem akart hangosan beszélni, mert mindenki hülyének nézte volna. Ezért, a Hangnak intézett választ kimondta az agyában: ‘Mi ez? Ki vagy te? Egyáltalán tényleg létezel, vagy...?’

A Hang nem hagyta, hogy Emm befejezze a mondatot.

‘Létezem. Szerinted? Jobban mondva, nem. Hidd el, nekem is furcsa volt, mikor megéreztem, hogy hallasz.’

Emmeline nem hitt a fülének. Pontosabban az agyának, mert nem hallotta, inkább érezte a Hang jelenlétét és válaszait.

‘Szóval nézzük: nem létezel, de ismersz engem eléggé ahhoz, hogy tudd, mi nyomja a szívem. Igazam van?’ Emmeline óvatosan próbálta kiszedni a Hangból azt, hogy mi is ő valójában, és mi a fenéért hozta rá a frászt.

‘Eddig jó. Folytasd csak’, felelte a Hang. Emmeline valahogy nem ezt a választ várta. Ezért tovább próbálkozott, előtte viszont kibámult a busz ablakán, hogy lássa, merre is járnak. ‘Van még idő’, gondolta.

‘Bőven. Úgyhogy folytasd’, így a Hang.

‘Na várjunk, te most mindent, amit gondolok, hallasz?’ Emmeline egy kicsit felháborítónak találta ezt, tekintve, hogy azt sem tudta, ki, vagy mi az, ami lesi minden gondolatát.

‘Természetesen’, hangzott a felelet.

‘De mi vagy te? És miért csak most bukkantál fel? Eddig hol voltál? És mi a célod? És...’ a Hang beléfojtotta a szót.

‘Nyugi, bogaram, picit sok a kérdés’, felelte a Hang. Ennek hallatán kikerekedett Emm szeme. Bogaram? Jesszus.

‘Idejében megtudsz majd mindent. De előbb mondd, szereted azt a fiút?’ Nem csak hogy bőbeszédű, de meglehetősen kíváncsi is volt a lény.

‘Umm... Nem. Dehogy is! Miért szeretném? Nem szeretem a kisfiúkat’, válaszolta Emm. Természetesen nem így érzett, de nem akarta, hogy a Hang tudjon róla.

‘Picinyem, nem gondolod, hogy egy parányit alábecsültél? Tudom, hogy szereted. Csak kíváncsi voltam, mit mondasz nekem. Nem akarsz megbízni bennem. És ez jó. Én is ezt tenném a helyedben’. Emmeline kezdte érezni, hogy innentől kezdve nem lesz magánélete.

‘Rendben. Megfogtál. Igen, tényleg szeretem. De akkor most rajtad a sor. Mondd, ki vagy, és mit akarsz?’ Emmeline-nál kezdett betelni a pohár.

‘Mondtam, megtudsz majd mindent időben. Ne légy türelmetlen. Vegyél példát rólam. Mióta megszülettél, arra várok, hogy végre megismerhess, hogy meghallhass. Igaz, csak 15 évig kellett várnom. Azt hittem, még legalább ennyi kell ahhoz, hogy tudomást szerezz rólam.’ Emm már végképp nem értett semmit.

‘Tudod, mit? Inkább maradj csöndben, ha már arra nem válaszolsz, amit kérdeztem.’ A hang kissé megrökönyödött. ‘Tökös vagy. Tökösebb, mint gondoltam. Ez tetszik.’ Kezdett Emm agyára menni a Hang, úgyhogy inkább elcsitította gondolatait az út hátra lévő részére.